Mentás málna

 Kisebb csalódás számomra a Futni mentem film, pedig a sors meg akart menteni tőle. Ugyanis én kürölbelül három embernél is bepróbálkoztam, hogy menjünk, nézzük meg együtt a moziban, és próbálkoztam mindenféle nyomásgyakorlással, mint hogy vásárolunk utána, vagy hogy eszünk a cukrászdában egy jó szilvalekváros gőzgombócot, vagy hogy ellátogatunk a kedvenc nápolyi pizzázónkba, de nem, senki nem állt kötélnek, mert hogy tél van, meg hideg, meg uhh... Felkerült a film a netflixre, és azon kaptam magamat, hogy unom. Erőltetettnek érzem a poénokat, és úgy általában nem gondolom, hogy botrányosan rossz film lenne, csak épp nem arról szól, amiről azt hittem, hogy szólni fog.  Úgy értem, a futásról.  Meg hogy a futás által megváltozik valaki élete, rájön pár fontos dologra, szenved egy sort - és nem csak poénból-, de aztán jó lesz, és valahogy arra gondoltam, hogy egy teljesen elhidegült család egymásra találásáról fog szólni.  Én naivan azt hittem, hogy motiválni fog a film...

 Belpolitika, külpolitika, mindenféle hírek.  Még jó, hogy itt a tavasz.  És elmúlt ugyan a karácsony, de sokszor menekülök ebbe a dalba.  Azt hiszem, ezért is olvasok most fantasyt.  Oda korcsolyázok, ahol tündérek harcolnak gonosz, megalomán nagyurakkal, és nyernek.  A regények legvégén mindig győz a jó. Na jó, legtöbbször. Általában. 

 Első posztom, ami szétveri a lelkes könyvesblogger illúzióját, és amiért felületet váltottam, az ez lesz.  Légyszi ne adj kölcsönbe könyvet.  Csak rátukmálnád másra azt, ami neked tetszik. Sosem jössz ki jól belőle.  Mondhatod, hogy igen, de a könyvek és az emberek nem hiába találkoznak, olyan ez mint a nagy szerelem, az sodródik egymás mellé, akinek ott kell lennie.  A büdös életben nem élveztem még kölcsönbe adott könyvet, mert kötelező jellege volt. El kellett olvasnom. Élveznem kellett. Nem mondhattam róla rosszat. Ellenben lelkesednem kellett érte. Néha már indokolatlanul is utáltam, mert félre kellett tennem azt, amihez kedvem volt, és helyette azt a sztorit kellett olvasnom, ami lehet, hogy máskor és máshogy tökéletes lett volna, de így, így kötelezően nem.  Szép dolog ez, hogy meg akarjuk mutatni a kedvencünket. Szerintem simán ajánlhatjuk is, és szolid módja a másokra tukmálásnak, ha ajándékba adod. Tudom, hogy végletesen fogalmazom, és csúnya do...

 Színházban, kezdés előtt pár perccel a hátam mögül: - Igen, a Brigi az jó csaj, nem mondom, hogy nem szép, érted, mindenki szép a maga módján, a Brigi, hát az olyan...  Egyébként a legjobb barátom barátnője volt, és amikor szakítottak, elkezdtem udvarolni neki..., igazából szerelmet vallottam neki..., de csak poénból, ilyen viccből..., és a Brigi nem is mondott rá semmit, ami biztos azért volt, mert hát poénból csináltam csak, meg hát a legjobb barátom járt vele sokáig..., szóval igen, nem fogadta túl jól.., de nem mondom, hogy nem szép, mindenki szép a maga módján... Igen, meg akarom majd csinálni a mesterséges intelligencia képzést, de visszatérve a Brigire, láttad mostanában?, mert mondom ő ilyen... 

 Este, amikor már hűvös van és a szúnyogok is eltűntek, kimegyek a kerti asztalhoz, a szilvafák alá, és a kedvenc székemre ülve nézem a csillagokat.  Addig vagyok ott, amíg ki nem derül, hogy a szúnyogok mégsem tűntek el... Van egy lámpás az asztalon, olyan jó látni ezt a régimódi fényt, a hátam mögött földre hullik az érett körte, macska sompolyog a cukkini bokor mögött, a tücsök ciripel, a szélcsengőt meglengeti a szél, az utcán hangosan beszélgetnek valamit, aztán csend lesz.  Olyan szép az élet. Egy picit tanakodom, hogy a konyha fiókjában megtalálom-e viszketést csillapító kenőcsömet.  Amikor lefekszem, ugyanazt képzelem, mint gyerekkoromban: hogy a csillagok csak arra vártak, hogy aludni térjek, és fényes csóvát húzva elrobognak a fejem felett, amíg én alszom. 

 Gondoltam újra indítom ezt a netes naplót, mielőtt széttrollkodom a könyvesblogot. Egyébként most írom le először életemben a troll szót. Biztos, hogy két l? ( Vagy esetleg az l-t úgy kell írni, hogy ellll, fonetikusan? ) Mindegy, valószínűleg senki nem olvas majd. De kell egy hely, ahová csak úgy írhatok, ahol önmagam lehetek. Már nem úgy értve, hogy csak magam. Hanem, tudjátok... Ahol nem kell megjátszanom magam.  Mennyi elszólás, rögtön az első bekezdésben! De tudjátok, én folyton elszabotáltam magam. Nem kellett troll, mert én magam húztam be a kéziféket sokszor, amikor valami túl jól ment. Így volt ez a könyvesbloggal is, és más dolgokkal.  És igen, emlékszem épp a Városligetben ültem a fűben,  és egy pomerániai törpe spitz találkozót néztem a domb tetején - volt vagy negyven-ötven kutya ott - , amikor rájöttem, hogy az önmagam lenni, nekem egyet jelent azzal, hogy egyedül vagyok. És ez irtó szomorú dolog.  Annyira leblokkolt ez a felfedezés, hogy azóta se...